Az Önmegismerés útján


A történet egyszerű, habár az ember hajlamos arra, hogy megnehezítse a saját dolgát és kisarkítsa az észrevétlennek tűnő, ámbár számára fontosnak konstatált részleteket. Megszületünk, majd életünket, mindennapjainkat egyfajta túszként és tűlélőként, kívülről szemlélve éljük meg. Ahogy cseperedünk, óhatatlanul is bekerülünk egy rendszerbe, amelyet társadalomnak neveznek és telecsepegtetnek mindenféle elvárással. Az elvárásokkal már gyerekként, a családunkon belül is találkozunk önkéntelenül, mikor bánatos szüleink kedvében igyekszünk járni folytonosan, akik – annak ellenére, hogy mi minden tőlünk telhetőt megteszünk -, nem igazán fogadnak el minket úgy, ahogy erre a világra érkeztünk.

Csalódottságuk enyhítéseként ránkerőltetnek számukra elérhetetlen álmokat, célokat, érzéseket és gondolkodási módszereket, amelyeket mi tehetetlenül, szüleinket követve magunkra öltünk egy köntös formájában és elkezdünk viselni. Ez a köntös rajtunk marad teherként mindaddig, míg tudatosan fel nem ismerjük, hogy valójában ez nem is a miénk és nem a mi céljainkat szolgálja, és tele van olyan dolgokkal, érzésekkel, gondolatmintákkal, amik minket nem is igazán tesznek boldoggá.

Ekkor kezd el a tudatalatti elme felbukkanni és megszólal egy különös belső hang, ami arra ösztökél minket, hogy változtassunk. Lépjünk ki a világ által alkotott hamis álmok hajszolásából, szüleink vágyainak megvalósításából, mert ezek minket kegyetlenül boldogtalanná tesznek. Először érthetetlen, miért, hiszen azt tanultuk/láttuk/hallottuk, hogy csak akkor lehetünk boldogok,ha az álmaink, vágyaink beteljesülnek. Viszont öntudatlanul is mások valóságát hajszoljuk és ettől lesz az egész folyamat egy sorozatos kudarcélmény.

Hogyan is tudhatnánk kik vagyunk valójában, amikor folyamatosan mások elvárásainak akarunk megfelelni tudat alatt? Hogyan is élhetnénk a számunkra idilli és lelkileg kielégítő életet, ha közben minden célállomás, amit felállítottunk a bensőnk számára nem is jelent igazi boldogságot?

Ahhoz, hogy elindulhassunk a valódi önmegismerés útján bizony le kell tenni azokat a téveszméket, amik azt a programunkat táplálják, hogy áldozatok vagyunk. Igenis, ha szétnézünk a világban megannyi példaképként statuált személlyel találkozunk, akik azt hirdetik, hogy Te is elnyerheted álmaid állását, szerelmét, életét. Nekik sikerült, akkor neked miért nem? Persze, ideig óráig az ember óhatatlanul is kényszert érez, hogy saját magába csepegtesse mások motivációit, de mindenki maga ismerheti csak fel, hogy mit is kíván elérni, megélni és véghezvinni az életében. Ehhez néha vállalnunk kell azt is, hogy merünk segítséget kérni. Amikor az ember már évtizedek óta a saját kis mocsarában csücsül, bizony szükség lehet a tisztánlátás érdekében egy tapasztalt segítségre, aki megnyomja azt a bizonyos önindító gombot. Azt azonban tudni kell, hogy ez olyan folyamatot indít be, ami közben folytonosan szembe kell néznünk önmagunk gyarlóságaival. Szembesülnünk kell azzal, hogy azért, mert mi boldogtalanok vagyunk nem okolhatjuk a szüleinket, a párkapcsolatunkat, a szomszédainkat, a kollégáinkat…mert ők csak a tükrei annak, amit mi gondolunk, érzünk magunkkal kapcsolatban.

A blogom korábbi formájában szintén az ÖNmegismerés, felismerés bizonyos formáit volt hivatott támogatni, ám az idei évben megtörtént egy olyan magasszintű felismerés, ami nem hagyott tovább visszavonulni…Gondolatébresztőként szolgálva a fenti sorokat – annak, aki magáénak érzi – úgy határoztam, hogy megosztom Veletek a történetemet, amin keresztül talán Ti is megtaláljátok majd az utatokat és meghalljátok azokat a hívó szavakat, amiket eddig kirekesztettetek Önmagatokból a túlhajszolt mindennapok sűrűjében.